Rendezőként néző, színészként szabad ember – interjú Pelsőczy Rékával

Fiatal színészek közül legfeljebb a férfiakat szokás azzal vigasztalni, hogy majd negyvenéves koruk körül beérnek. A nők akkor kezdhetnek el aggódni a szerepekért. Pelsőczy Réka tehát nem a hagyományos utat járja. Mostanra jutott el oda, hogy felszabadultan, gátlások nélkül tud szerepet próbálni, színpadra lépni, és emellett még rendezni és tanítani is. Mostanra kezdte el megfogalmazni magának azt is, mit vár el a színháztól.

– Szembetűnő, milyen játékos színésszé váltál az utóbbi időben. Lazán és felszabadultan játszol, nem az árad belőled, hogy ebbe bele kell dögleni.

– Hosszú utat kellett megtennem eddig, pedig azt gondolom, azok valók igazán színésznek, akiknek ez kapásból megy, akik egyszerűen élvezik a színpadi létezést. Arra jöttem rá, hogy bár a színészethez fontos az érzékenység, de nem lehet túlérzékenynek lenni. Én korábban túlérzékeny voltam. De amióta rendezek is, már nem akarok mindenáron színész lenni, és ez felszabadító hatással volt rám. Nem akarok már mindenáron játszani, és nem bánom, ha nincs minden este előadásom. És volt még egy felszabadító élményem. Egy másik színházban játszottam, ahol nem jöttem ki jól a rendezővel. Emiatt egy rossz érzés rögzült bennem, és utáltam játszani a darabot. Reggelente mikor felkeltem, úgy éreztem, nem akarom csinálni. Egyik nap is így ébredtem, és úgy döntöttem, hogy bár nehéz szerep, de ma nem foglalkozom vele, nem hangolom rá a lelkem. És ettől olyan csodálatos dolgok történtek velem a színpadon, mint soha azelőtt. Rájöttem: laza lélekkel kell színpadra lépni. Lehet, hogy másnak az a jó, ha egész nap trenírozza rá magát, de nekem kell ez a szabadság. Én olyan közegben működöm jól, ahol látom az emberek arcát, és ők is látnak engem. Ahol nem látom, ki mit gondol, ott félek.

post_154364_20140130170003

 

– De gondolom, ha te azzal a hozzállással lépsz be egy új közegbe, hogy őszinte és nyitott vagy, ott ezt is kapod vissza.

– Néha azért lassabban, mint szeretném. Tudok túl sok, vagy túl közvetlen lenni, amitől a zárkózottabb emberek megrettennek. A Főiskolára is úgy érkeztem, hogy volt egy elképzelésem arról, milyen viszonyt szeretnék kialakítani az osztállyal. És csak most sikerült elérnem, két és fél év után. Pedig én már rögtön ezt szerettem volna! A türelem egy visszatérő probléma az életemben. Tanulnom kell még, hogy mindennek megvan a maga ideje. Én mindent rögtön akarok.

– Az nem merül fel benned néha, hogy a kőszínház Magyarországon kissé mintha le lenne maradva a kortól? Hogy nem tud reagálni az információdömpingre, arra a vizuális kultúrára, ami ránk zúdul, a tempóra, amiben élünk, és a megváltozott tartalomfogyasztási szokásainkra? Ritkán éli meg az ember, hogy konkrétan róla, és az ő világáról szól egy előadás.

– Maximálisan egyetértek, sőt, én ezt már nagyon régóta érzem. Amikor rendezőként hozok létre egy előadást, nekem is az a mániám, hogy olyan témát vessünk fel, amiről a néző rögtön érzi, hogy róla szól. De az Illaberek is ilyen, amiben színészként veszek részt. Lehet persze kritizálni, hogy nem tökéletes, hogy ugyanerről a témából valami egészen mást is ki lehetne hozni, de a lényeg, hogy a néző tud hozzá kapcsolódni. Állandó vesszőparipám, hogy a nézőben ne merülhessen fel a kérdés, hogy ezt tulajdonképpen miért nézi. Van egyáltalán köze ehhez?! Amikor például a Rükvercet játsszuk a Kamrában, mindig átjön, hogy pontosan értik, miről van szó. Vagy amikor a Szeret…lek-et csináltuk, akkor is. Nem is biztos, hogy az a jó, ha egy este egy történetet mesélünk el. Lehet, hogy nem is kell mindent kifejteni, elég csak felvetni. Amióta tanítok a Főiskolán, már az is felmerült bennem, hogy a mai színészethez egészen másfajta tulajdonságokra és képességekre van szükség.

– Ezt hogy érted?

– Ha Fekete Ernőt nézem, mindig az jut eszembe, hogy ő egy nagy színész-típus. A tartása, a beszédmodora, a stílusa mind egy klasszikus férfiszínészre vall. Ezzel szemben a Keresztes Tomi egy tipikusan mai színész: sokoldalú, mindenre nyitott. Amikor próbál, bármilyen instrukciónak eleget tesz, nem fél attól, hogy nevetségessé teheti magát. Vannak korlátai, de van benne egy nagy szabadság is.

– És magadat hová sorolod?

– Mindig mondták nekem, hogy szabálytalan alkat vagyok, ezért inkább mai. És egyre jobban érzem a hiányát annak, hogy nincsenek olyan darabok, amikben magamról tudnék beszélni, amik az én problémáimat fogalmaznák meg. A klasszikus színdarabokban a nagy női szerepeket még akkor írták, amikor a nők egészen más életet éltek, mint mi most. Persze vannak örök problémák, de én úgy érzem, nem illek bele ezekbe a régi színművekbe.

– És tényleg nincsenek olyan kortárs darabok, amikben egy mai harmincas-negyvenes nő problémái megjelennének?

– Ezzel már magamra haragítottam a kortárs dramaírókat, de szerintem nagyon sematikusan jelenítik meg az embereket. Szinte csak véglények, drogosok és kurvák jelennek meg náluk, szóval mindig a társadalom peremére szorult réteg. Ha lenne időm, szívesen gondolkodnék egy mai történeten, de valószínűleg hamarabb jutna eszembe néhány színész, akinek még nagyobb örömmel írnék jó szerepeket. Most épp nem is vagyok kiéhezve színészileg, de azért arra vágyom, hogy egyszer filmen eljátszhassak egy normális nőt.

– Európa más országaiban sorra készülnek ilyen filmek és sorozatok…

– Igen, például azt nagyon bírom, amikben Paprika Steen játszik. És nagyon bírom azt is, ahogy kinéz. Hogy úgy néz ki, mint egy ember.

– A skandináv, vagy a német filmekben mindenki úgy néz ki, mint egy ember. Senkinek nincs tökéletes teste, és minden arc egy karakter. Nálunk még mindig elsősorban a klasszikus hősöket keresik.

– Sajnos igen, régi hagyomány, hogy folyton el vagyunk maradva. Az a baj, hogy abban az életszakaszban, amiben most vagyok, nincs időm ezzel foglalkozni. Reggel fölkelek, este tízkor hazaesem, és az a legdurvább, hogy csupa jó dolgot csinálok közben. De arra már nem jut időm, hogy változtassak a dolgokon. És így megy el az élet, ezt annyira érzem. Közben meg az nem lehet, hogy ennyire el vagyunk maradva. Ezzel kezdeni kéne valamit.

post_154364_20140130165720

– Azért a rendezéseiden keresztül kifejezésre tudod juttatni a szemléleted.

– Ez nálam úgy van, hogy igazából nem is azt gondolom magamról, hogy rendező vagyok, hanem hogy egy jó néző. Egy olyan néző, aki minden műfajt szeret, ha jól van megcsinálva. És reménykedem abban, hogy nem csal az ösztönöm, és amit jónak látok, vagy ami tetszik, az tetszik majd a közönségnek is. Amikor például az Én egy szemüveges kisfiú vagyok című előadást rendeztem, azt kértem a színészektől, hogy ne játsszák el feltétlenül a szöveget. Elég, ha ott ülnek a színpadon, az is olyan csodálatos. Nem kell mindig csinálni valamit. Egyébként amikor rendezek, mindig azt érzem, hogy csak a jó színészekkel tudok dolgozni. A nem-jókkal nem tudok mit kezdeni.

– Kit nevezel jó színésznek?

– Aki önmagában egy személyiség, és tud önállóan gondolkodni. Ha valaki nem tud szabadon mozogni a színpadon, azt nevezem nem-jónak. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy tehetségtelen, csak hogy épp tehetségtelen állapotban van. Én is voltam így. Amikor nem tudtam otthon érezni magam a színpadi térben.

Forrás: katona.reblog.hu
2014
Teljes interjú itt!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s