Most pénteken, május 18-án mutatják be az Ürgék c. zenés darabot a Katona József Színház Kamrájában. A rendezővel, Pelsőczy Rékával beszélgettünk az állatok és a férfiak közti asszociációkról, a férfiúi gátlásosságról és “magányosságról”, a #metoo-ról, a zene ellenpontozásáról és a ki nem mondott dolgok jelenlétéről…
– Ha meghallod azt, hogy ürge, akkor elsőre mire asszociálsz?
– Egyrészt az állatra, másrészt a férfiakra.(mosolyog)
– Mi a baj – ha egyáltalán van baj – mostanában a férfiakkal?
– Nincs bennem semmi ilyesmi, nem is gondolom, hogy baj lenne velük. Egyszerűen: pár éve csináltam egy előadást a nőkről, a nők viszonyairól a Győri Vaskakas Bábszínházban Leányálom Kft. címmel, most pedig meg szerettem volna csinálni ennek az előadásnak a párját. Nem az izgat, hogy mi a baj, hanem az, hogy valamit megfoghassunk a férfiéletből, a férfilét meghatározó pillanataiból. Hallgatni ezúttal a férfiakat az életük történéseiről…
“Azt érzem, hogy vannak nagyon jó történetek, és az hiszem, hogy azok a dolgok, amelyekben nem nyíltak meg, valamilyen formában azért benne lesznek az előadásban. Mert hisz annak is ereje van, amiről nincs szó, vagy csak érintve van, mintha mesélve valamiről valamit, valaki…”
– …melyek jóval túl vannak a sztereotípiákon, nem?
– Annyiban vannak túl ezek a történetek a “sztereotípiákon”, mint mikor valaki a saját történetét meséli el – a teljesen tipikus történetek valamiért mégis személyessé lesznek.
– Mennyire közlékenyek a férfiak, amikor magukról kell beszélniük?
– Sokkal kevésbé, mint a nők. Magam is gátlásosabb voltam velük, mint mikor nőkkel csináltam interjúkat. Azt éreztem, hogy a róluk kialakított képek mögé bújva, sokkal kevésbé fedik fel a fájdalmaikat, esendőségüket, mint a nők – számomra ebben rejlik az ő “esendőségük”.
– Mit értettél azon, hogy”gátlásosabb voltam velük”?
– A női mivoltomból adódóan nyilván nehezebb volt rákérdeznem szexuális témákra annál, mint amennyire kíváncsi lettem volna ezekre a dolgaikra. Igazából szerintem zavarban is lehettem. Holott ha több időt tölthettem volna egy-egy alannyal, akkor talán a másik megismeréséből adódóan ezek a fajta gátlások bennem is jobban oldódhattak volna. Ezen interjúalanyok egyike sem volt közeli ismerős – hatvanas, hetvenes éveikben járó férfiakkal beszélgettem, keresvén Bán János, Újlaki Dénes és Szacsvay László kortársait, akikkel nem voltam olyan nekszusban, hogy ezekről és még sok-sok más témáról ezek mellett könnyebben beszélgethessünk. A közelség, az ismeretség révén nyilván hasonlíthatatlanul könnyebb közelebb kerülni másokhoz.
Hogy érzed: ettől függetlenül azért meg tudtak nyílni valamelyest?
Azt érzem, hogy vannak nagyon jó történetek, és az hiszem, hogy azok a dolgok, amelyekben nem nyíltak meg, valamilyen formában azért benne lesznek az előadásban. Mert hisz annak is ereje van, amiről nincs szó, vagy csak érintve van, mintha mesélne valamiről valamit, valaki…
“Nagyon szeretem a férfiakat, nagyon nehéz helyzetben vannak a férfiak most, és ez az egész emancipáció rejt magában egy olyan “oldalhajtást”, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Lényegében kiheréljük a férfiakat – én ebben nem szeretnék részt venni… Egy férfinak mindig is dolga volt, hogy hódítson, és most hirtelen bűnnek kikiáltani azt, ami eddig teljesen normálisnak számított, és meghurcolni ezért – ettől nekem inkább hányingerem támad…”
– …és az előadás fiatalabb színészeihez választott fiatalabb interjúalanyok másképpen viszonyultak ugyanezen témákhoz?
– Igen, ám egészében velük is nehezebb volt ezekről a témákról beszélgetni – a nők sokkal könnyebben megnyíltak ezeket a témákat érintve… Azt vettem észre, hogy azok az emberek beszélnek ezekről könnyebben, nyitottabban, akik a művészethez akár a munkájuk, akár más miatt közelebb állnak. Akik állandóan elemzik a saját személyiségüket…
– Óhatatlanul jobban rálátnak saját magukra…
– …igen, ez közöttük sokkal jellemzőbb! Ezért aztán igyekeztem is egyre több olyan emberrel beszélgetni, aki valamilyen módon művészet “közelibb”.
Forrás: potszekfoglalo.hu
Teljes interjú itt!
ÖSSZPRÓBA ALAPÍTVÁNY 