“Ahhoz szoktunk, hogy valaki megmondja”

Illegális eutanáziáról szóló témák, halálosztó szerepek találták hirtelen: Bodzsár Márknál az Isteni műszakban, Mundruczónál a Demenciában. Ez már a mi érdeklődésünket is felkeltette!

– Mi ez, szerencsés egybeesés?

– Véletlenül összejött, hogy mindkettőben orvost játszom. Elképzelhető, hogy van valami korszellem abban, hogy ez érdekli a rendezőket. Bodzsár filmje inkább fekete komédia, nem azt boncolgatja, hogy mennyi az illegális eutanázia realitása Magyarországon, sokkal inkább annak az abszurditásáról szól, hogy van egy mentőcsapat, amelyiknek a vezetője úgy látja: nem biztos, hogy mindenkinek túl kell élnie a betegségét. Színészileg az okozott nehézséget, hogy rokonszenvessé vagy legalábbis ne feltétlenül ellenszenvessé tegyem a figurát. Mundruczó sokkal inkább társadalmi kérdésként beszél a témáról, bár a Proton Színház mostani előadása elég abszurd, vicces.

– A Demencia a hatodik közös színházi munkája Mundruczóval.

– Munkákról, feladatokról van szó, amiben tök jó, hogy részt vehetek. Színészként általában harsány, végletes állapotban lévő, beteg karaktereket kapok. Ez alkat kérdése is. Nem feltétlenül vagyok olyan nagyszabású, harsány, erőszakos, mint amiket játszom, de az alkatomban benne van. Amikor például rendezek, nem kimondottan ilyen témákhoz nyúlok. Most kezdtük el próbálni a K.V. Társulattal a Dermedési pontot, amit Zöldi Gergellyel közösen írtunk Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsa és Bartsch Kata improvizációi alapján. Van két huszonéves húgom, ez indította el bennem a témát. Az ő abszurd történeteik kapcsán merült fel, hogy milyen nehéz fiatal vagy középkorú nőnek lenni. Férfiként teljesen ismeretlenek nekem azok a szerelmi, családalapítási, egyedül maradási problémák, amikkel ők küzdenek.

– A dokumentarista-realista, a nézőket az előadás részévé tevő színházat Schilling Árpádnál kezdted.

– Nagyon fontos színházi ember, nekem mindenféleképpen egy példakép. Mindig kérdéseket tesz fel: mi a dolgunk, ha színházzal foglalkozunk, van-e valami haszna azon túl, hogy előadásokat hozunk létre, vagy csak annyi, hogy jól érezzük magunkat. A krétakörös időkben is folyamatosan kérdezte tőlünk: miért vagy te színész, kinek jó, jobb lesz-e valami attól, segítesz vele másoknak?

raba_5

– Mi a válasz?

– Részünkről általában az, hogy mi csak színészek vagyunk, akik csak játszani tudnak. Ám ez kevés, főleg egy országban, ahol a kultúra olyan helyzetben van, mint nálunk. Ellenségeskedés, pártpolitika alapján formálódott a szakma. Önmagában színésznek lenni nem elég, valamilyen állásfoglalást kell tenni.

– Mi a magáé?

– Dolgozzál tisztességesen, figyelj oda a költségvetésre, a veled dolgozó emberek idejére, ne önkényeskedj!

– Királyi úton indult a Katonában. Miből lett elege?

– Főleg magamat untam meg. Nem ismertem fel, hogy én magam is csinálhatnék dolgokat. Csak vártam, hogy nagy dolgok történjenek meg velem. És amikor megkaptam a főszerepeket, akkor sem történtek meg.

– Milyen nagy dolgok?

– Hogy egy szerepet úgy csináljak meg, hogy én is elcsodálkozzak rajta.

Forrás: Magyar narancs
2013
Teljes interjú itt!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s