Zoltán Áronban óvoda óta bujkált a gondolat, hogy a színészi hivatásban találja meg önmagát, aztán a Színművészetis évek alatt dőlt el végérvényesen, hogy a színház lesz az ő művészi otthona. A Junior Príma díjas színész mesél többek között a kezdetekről, a varázslatos itt és most állapotáról és a színházcsinálás szépségeiről.
A Vígszínház egyik öltözőjében beszélgetünk. Bevallom, nehéz megszólalni, hiszen temérdek színészlegenda fordult meg a színház egyes helységeiben, folyosóin, összekapcsolódik itt a múlt a jelennel. Te hogy élted meg az első fellépésedet a Vígszínház színpadán?
ZÁ: A Vígszínház színpadán egy költészet napi műsoron álltam először. Lenyűgöző volt látni azt a hatalmas teret. Az első gondolatom az volt, hogy lehetetlen olyan hangosan beszélni, hogy mindenki hallja azon az óriási nézőtéren. Szerencsére mikroport volt rajtam, mert zenés produkcióval készültem. Weöres Sándor Haláltánc című versét énekeltem, miközben egy hatalmas marhalábszárcsontot fűrészeltem ritmusra. Nagyon jól sikerült, emlékszem, hogy érezni lehetett a közönségen, ahogy először nem értik, és mozgolódnak, aztán szépen elcsendesednek és egyre feszültebb a figyelem. Az évszázados vígszínházi hagyomány óriási kincs, és sokat foglalkozom vele, de amikor a színpadon állok csak a jelen pillanat érdekel, és persze egy kicsit a jövő.
Elsőre felvettek a Színművészetire. Milyen világok nyíltak ki előtted a színház által?
ZÁ: Teljesen megváltozott minden. Előtte nagyon szerteágazó volt az érdeklődésem, persze jártam színjátszó csoportokba, de ezer más dologgal is foglalkoztam. A színjátszó csoportokban a közösségi létezés ereje hagyott igazán mély nyomot bennem. A művészi céllal megvalósuló magas szintű kommunikáció emberek között. De, mint mondtam, tudat alatt dolgozott már bennem a színház, de érdekelt, hogy az élet minden területén képezzem magamat, tudományos és művészi területen egyaránt. Minden érdekelt és egy csak egy idő után jöttem rá, hogy ahol mindezt kamatoztatni tudom, s nem vész el semmi ebből széles érdeklődési körből, az a színház, merthogy itt tényleg arra van szükség, hogy egy picit mindenhez értsen az ember. Az egyetem évei alatt ezt a szerteágazó érdeklődést sikerült egy fókuszba összegyűjteni.
Mit szeretnél átadni a közönségnek a szerepeiden keresztül? Mi a fő motivációd?
ZÁ: Felelős vagyok az ő estéjükért, szórakoztatásukért, kiszakadásukért a hétköznapi robotolásból. Nagyon erős motiváció, hogy rengeteg különböző embernek kell egyszerre ajándékot adnom. Ugyan úgy kell végiggondolni, mint amikor karácsonyi ajándékot tervez az ember, csak itt ezer embernek kell megtalálni a megfelelő ajándékot. Minek örülnének? Mire van szükségük? Az adott szerepemmel milyen tudást tudok nekik adni arról, hogy hová jutottam a világ és az ember megismerésében? És az előadás energiája is hasonlít az ajándékozás energiájára. Összeszedem minden kreativitásomat, érzésemet és gondolatomat, becsomagolom egy szerepbe és odaadom nekik, ők pedig figyelmüket adják cserébe: meglepődnek, örülnek neki, meghatódnak, vagy fancsali képpel kritizálják, úgy viszonozzák. És akkor az ő ajándékukra kell nekem válaszolnom megint a következő jelenetben. Tehát ez egy oda-vissza folyó párhuzamos ajándékozás. Csak egy pici eltolódás van benne: az, hogy ők fizettek azért, hogy tőlem jó nagy ajándékot kapjanak, akkor is, ha nem adnak figyelmet cserébe. De ez utóbbi ritkán fordul elő hál’ Istennek.
Hogy néz ki nálad egy színpadra lépés előtti rituálé?
ZÁ: Ez is minden előadásnál más. Van olyan, hogy maga az előadás azzal kezdődik, ahogy mi, szereplők bevonódunk az előadás folyamatába, például A Pál utcai fiúkban. Persze akkor sem a nézők előtt kezdődik a bevonódás. A Pál utcai nekem például másfél órával hamarabb kezdődik. 17:30-kor már hangképzésen vagyok Bagó Gizella tanárnőnél, aztán mikroportot ragasztok és jön a közös hangbeállás, tehát a csapat elkezd gyülekezni már egy órával korábban. Elénekeljük a nehezebb dalainkat, Tóth Andrissal a Mortusz Gittuszt például, megbeszéljük az aktuális híreket, kivel mi a helyzet, közben Kovács Olivér barátommal – akinek volt már baj a bokájával – bemelegítjük a lábízületeinket. Aztán átöltözés, smink-haj, és végül összefog az egész csapat: belenézünk egymás szemébe, “szevasztok itt vagyunk, megint Pál utcait játszunk, stb.” és csak utána megyünk be a színpadra. És akkor történik meg a nézők előtti bevonódás. A szél suhogására betoljuk az összecsukott díszletet, amit aztán felépítünk, és elindul a varázslat, befúj minket a szél az iskolapadokba. És csak akkor kezdődik maga a szűk értelemben vett előadás.
Hogy működik a színpadra lépés előtti „bemelegítés” a többi előadásnál?
ZÁ: Például most mutattuk be az Anna Kareninát, ahol én két jelentben vagyok, az első felvonásban a negyedik jelenetben, a második felvonásban a huszadikban és nincs meg a fent említett bevonódás lehetősége, nincs olyan csapaterő, mert egészen másról szól a dolog. Ahhoz, hogy én úgy lépjek be a színpadra, ahogy a szerepem megkívánja, ahhoz a háttérben komolyan fel kell készülnöm. Erre minden előadásnál külön tréninget találok ki magamnak, ezt nevezhetjük rituálénak is, de valójában ez a szakma maga, hogy hogyan teremtem meg előadásról előadásra azt az állapotot, amire szükségem van ahhoz, hogy el tudjam játszani a szerepet.
A Liliom című előadásban Hugóként másfél óra után érkezem meg, és egy forró színpadra lépek be, ahol már javában zajlik az előadás, már rengeteg mindent megélt a közönség. Ha ott bemelegítetlenül érkezem, akkor az nagyon nagy visszaesés. Erre is van egy kis tréningem, hogy úgy lépjen be Hugó, hogy az egy lépcsővel feljebb vigye a közönség energiáját és szervesüljön a történetbe még ha ellenpontként szolgál is.
Egyedül kell lenned ahhoz, hogy felkészítsd magad?
ZÁ: Igen. Nekem kell néhány befelé figyeléssel töltött pillanat a színpadra lépésem előtt. Mindenki másként működik, nekem erre van szükségem. Úgy gondolom, hogy a színész alapvető feladata az, hogy játékával megmutassa, hogyan vélekedik a kimondhatatlan dolgokról, amikről csak művészi alkotás útján lehet beszélni. De minden színésznek kicsit más a motivációja és máshogy teremti meg a megfelelő állapotot a játékhoz. Nekem ezek a módszerek akkor lettek igazán fontosak, amikor elkezdtem járni tréningekre, workshopokra, és fölfedeztem az erejüket. Elkezdtem olvasni metodikát, Sztanyiszlavszkijt, Mihail Csehovot, Lee Strasberget. És elkezdtem alkalmazni a gyakorlatban.
Hogyan?
ZÁ: Először teremteni kellett egy csapatot hozzá, akikkel kipróbálhatom a gyakorlatokat. Ezek többnyire csoportos tréningek. Sajnos ritkán van olyan helyzet, hogy a kollégáimmal van idő ilyenekkel foglalkozni. Ezért elkezdtem tanítani. Összegyűjtöttem diákokat, és velük próbáltam ki. Ők is és én is rengeteget tanultunk belőle.
A SztalkerSuliról beszélsz?
ZÁ: Arról is, meg a rengeteg nyári tábororról is, amiket újabban vezetni szoktam. Felismertem azt a tényt, hogy ahhoz, hogy egy tréninget le tudjak vezetni egy csoport diáknak, ahhoz maximálisan meg kell értenem, hogy mit tanít az a tréning, mit fejleszt. És persze mindig újra és újra végig csinálom mindegyik csapattal, így aztán én fejlődöm a legtöbbet. (Nevet) Tanítás mint tanulás.
Forrás: batrakakikmernek.hu
Teljes interjú itt!
Ha pedig kedvet kaptál egy Zoltán Áron által vezetett nyári táborhoz, kattints a részletekért:
Összpróba Ifjúsági Tábor 2020
ÖSSZPRÓBA ALAPÍTVÁNY 