Hagyományainkhoz híven idén is bemutattuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A végzősök interjúi után ezúttal megkeressük a három osztályfőnököt is, és az osztály apropóján alaposan kifaggatjuk őket. Rába Rolanddal a felvételikről, tanári feladatairól és a függetlenek helyzetéről beszélgettünk. De mesélt két emblematikus előadásáról, a Frankenstein-tervről és a W.S. Othellóról is.
– Azt hallottam, hogy nem szeretsz interjút adni.
– Nem tudok. Mindig elégedetlen vagyok a gondolataimmal. Az egy képesség, hogy valaki nagyon tömören és pontosan tud fogalmazni, és én ennek nem vagyok a birtokában. Ez azért érdekes, mert a színpadi szövegek mindig nagyon tömörek, és akkor az embernek olyan érzése van, mintha tudna jól fogalmazni.
– Pedig a diákok interjúiban többször elhangzott, hogy te tanítottad meg őket beszélni.
– Igazából Ságodi Gabriella logopédus, beszédtanár tanította meg az osztályt beszélni. Színpadon úgy kell természetesen beszélni, hogy közben minden szóvég, minden magán- és mássalhangzó és minden hangsúly a helyén legyen. Ezt mondani persze sokkal könnyebb, mint megcsinálni. Rengeteget kell gyakorolni. Ritka az olyan színész, aki akkor is érdekes, ha érthetetlen vagy hallhatatlan.
– A színművészetis felvételikről érkezel. Mik az eddigi tapasztalatok?
– A felvételi bizottság előtt mindenki izgul. Nagy a stressz. Az nyer, aki ebben az éles helyzetben is képes megmutatni a játékkedvét, a színpadi közlés vágyát. Fontos, hogy a jelentkező ne akarja elfedni a hibáit, inkább éljen vele, ne féltse magát. A felvételin nem kell jónak lenni. Nincs arra szabály, mi a jó. A színész a testével dolgozik, azzal vesz részt az alkotásban. A színészet vizuális műfaj. Törekednünk kell a kíméletlen önismeretre kívül-belül. Aki mást képzel magáról, mint ami, később nagyon sérülékeny lesz.
– Egy interjúban mondtad, hogy a Katonából azért jöttél el, mert ott nem érezted, hogy az a színház mindent kihozna belőled, nem érezted a fejlődést.
– Hogy nem éreztem a fejlődést, ezt biztos nem mondtam. Inkább azt éreztem, hogy én nem hozom ki magamból a maximumot, miközben nagyon is jó helyzetben voltam. Szükségem volt valamiféle nógatásra, erősebb számonkérésre. De ez már nagyon régi történet, 15 éves. Az viszont nem változott, hogy mindig elégedetlen vagyok magammal, és szeretem, ha ezt az elégedetlenséget kívülről is megfogalmazza valaki.
– Korábban az volt a véleményed, hogy eleve esélyegyenlőtlenséget teremt a színészek között az, hogy kinek az osztályába kerülnek. A ti osztályotok milyen esélyekkel indul?
– Én Zsámbéki Gábor osztályában végeztem 1998-ban. Abban az időben párhuzamosan két színészosztály is indult. És bár együtt felvételiztünk, voltak, akikkel szerettem volna, de mégsem egy osztályba kerültünk. Valószínű ez a csalódás mondatta velem a fenti butaságot. Meghatározóak az osztályfőnökök, de nem csak ők foglalkoznak a diákokkal az egyetemen. Az elméleti tanárok, a mozgástanárok, a hangképző és énektanárok munkája ugyanolyan fontos. Napról napra, hétről hétre gyakorolnak a diákokkal, aprókat haladva, rengeteg türelemmel. Egy mesterségvizsga sikere nemcsak a mesterségtanár és az osztály sikere, hanem a többi oktatóé is, akiknek a munkája nem biztos, hogy annyira látványos. Egy végzős osztály esetében az szokott a siker egyik mércéje lenni, hogy mennyien tudnak kőszínházhoz szerződni. A mi osztályunk e mérce szerint sikeresnek mondható. De persze ez nem ilyen egyszerű. A színészi pálya igazi nehézsége az iskola után kezdődik. Nagyon jó, ha pályakezdőként sikerül leszerződnöm egy állami színházhoz, de a következő évadban jön majd az a kérdés, hogy vajon megkapom-e azokat a szerepeket, amikre vágyom. Mi van, ha nem? Mi a jobb, Pesten lenni és kis szerepeket játszani, vagy elmenni vidékre „mindent” játszani? A színészet hosszútávú pálya. Igenis van, akinek várni kell. Akinek az alkata nem 20 évesen, hanem 40 évesen érdekes. Kibírja addig? Vagy felőrlődik?
– Hogyan kezdtél el tanítani?
– Először akkor foglalkoztam fiatalabbakkal, amikor 2009 nyarán Nagy Viktor osztálytársam, aki a Kultkikötőt szervezi, elhívott oda kurzust tartani egy táborba, Fullajtár Andreával. Aztán Kaposváron Kelemen József akkori osztályával dolgoztam pár hetet, és utána jött a megkeresés az egyetem részéről.
– Miért érzed fontosnak, hogy ezzel foglalkozz?
– Azt nem éreztem fontosnak, hogy én foglalkozzak ezzel. De miután jött egy felkérés abból az iskolából, ahol én is tanultam, azt éreztem, egyszerűen kötelességem ezzel foglalkozni. Sok időt és energiát elvesz az egyetem, miközben persze én is rengeteget tanulok. Ugyanakkor ez nem rólam szól, nem az egyéni színészi vagy rendezői karrieremről. Inkább arról, hogy az ember tartozik egy szakmai közösséghez, és ha onnan megkeresik, mert alkalmasnak tartják arra, hogy fiatalokkal foglalkozzon, akkor ezzel foglalkozni kell.
Forrás: 7óra7
2016
Teljes interjú itt!
ÖSSZPRÓBA ALAPÍTVÁNY 