A fiatal színésznő a kaposvári egyetem színészosztályát végezte, jelenleg a k2 Színház tagja. Boros Annának négy bemutatója volt az elmúlt évadban, emellett ő szervezte meg barátaival az első kortárs magyar színházi fesztivált Amerikában. A hazai színészek és zenészek több New York-i és washingtoni helyszínen felléptek. Az idei nyári Hungary Live Festival olyan nagy sikert aratott, hogy máris tervezik a folytatást.
168 óra: Mielőtt Amerikáról kérdezném, beszéljünk az itthoni dolgokról. Közismert, hogy a színészi pálya presztízse csökkent, nem készülnek tévéjátékok, filmek is alig, színházi szerződés is egyre kevesebbeknek jut. Miért akart mégis színész lenni?
Boros Anna: Engem a színházban kezdettől fogva leginkább a csapatmunka vonzott. Gimnazista voltam, amikor eljutottam az Összpróba nevű nyári színjátszó-diáktáborba, amelyet a kaposvári színész, Nagy Viktor vezetett, és ott volt a legendás kaposvári társulat több tagja is. Nagyon megszerettem ezt a közeget, rendszeresen visszajártam hozzájuk. Onnantól kezdtem színházban-színészetben gondolkodni. Pedig korábban nem voltak ilyen ambícióim, sőt utáltam szerepelni. Ha az iskolában, az osztály előtt verset kellett mondani, lámpalázas voltam, a tanár rá is szólt a többiekre: senki meg ne mukkanjon! A színházi táborban sokat oldódtam. Noha a családommal Budapesten éltünk, én mégis a kaposvári egyetem színész szakát jelöltem be elsőnek. Érettségi után egyből felvettek 2007-ben. Ha nem sikerült volna, valószínűleg többé nem próbálkozom.
168 óra: Mit csinált volna helyette?
Boros Anna: Csavarogtam volna a világban. Mindig is imádtam utazni. A szüleim a pénzüket nem jobb autóra, drága cuccokra költötték, hanem arra, hogy világot lássunk. Apukám ügyvéd, azt szerette volna, hogy én is az legyek, és közös irodát nyissunk. Engem azonban a színház jobban érdekelt.
168 óra: A fővárosban végzett színészeknek sem könnyű színházaknál elhelyezkedni. Vidéki diplomával még nehezebb?
Boros Anna: Éreztünk egyfajta hátrányos megkülönböztetést, de a mi osztályunkból mindenki talált munkát. Én a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződtem, két évig maradtam ott, majd szabadúszó lettem. Kemény időszak volt az áhított szabadság, az is felvetődött bennem: van-e így értelme ennek az egésznek? Visszajöttem Budapestre, hívogattam az itteni színházakat, mindenütt kedvesek voltak, de sehol sem kellettem. Már kezdtem lemondani a színészetről, amikor Orlai Tibor felrázott: színésznő vagyok, szedjem össze magam, és kaptam tőle több lehetőséget. Majd Fábián Péter és Benkó Bence, a k2 Színház alapító rendezői is megkerestek. Őket még Kaposvárról ismertem, az ottani színházi osztályba jártak két évfolyammal alattam. A két rendező srác kaposvári színészhallgatókból alapította meg a k2-társulatot. Dolgoztam is velük többször. Megkérdezték, nincs-e kedvem hozzájuk csatlakozni. Boldogan mondtam igent, végre újra csapathoz tartozhattam.
168 óra: Az utóbbi két évben színházi feladatai mellett rengeteg más munkát is végzett: megszervezte az első magyar kortárs színházi fesztivált Amerikában. Egy ilyen projekttel, azt gondolnám, elég sokat lehetne keresni.
Boros Anna: Én ezt önként vállaltam, és a szervezőtársaim – Boncz Ádám, Erdélyi Adrienn, Levkó Esztella, Lukácsi Erika, Tóth Péter – is önkéntesen dolgoztak a megvalósuláson.
168 óra: Miért vágott akkor bele? Úgy érezte, a színészet önmagában nem elég?
Boros Anna: Nagyon sok jobbító szándék van bennem. Úgy látom, az emberek fiatalkorukban még lázadnak, változtatni akarnak, később a többségük belesimul a rendszerbe, és éli a maga szűkös életét. Ez szellemileg bezárkózó társadalom, én viszont szeretem nyitogatni a határokat. Ahhoz, hogy rálássunk az itteni dolgainkra, olykor el kell menni innen, és távolról visszanézni. Azt, hogy mit is jelent a szabadság, először Amerikában tudtam átélni. Első éves egyetemista voltam Kaposvárott, amikor kimentem New Yorkba egy egy hónapos nyelvtanfolyamra. Alig vártam, hogy induljak, megviselt az itteni iskolakezdés. Rajtam kívül mindegyik osztálytársamnak volt már valamilyen színházi tapasztalata, nekem semmi. Gátlásos voltam, és bizonytalan. Majd kimentem New Yorkba, az angol nyelvű csoportunkba Japántól Koreáig, a világ minden részéről jöttek a fiatalok. Sokféle kultúrát megismertünk, és remekül éreztük magunkat együtt. Más emberként jöttem haza. Magabiztosabb lettem, nyitottabb. Többször visszamentem New Yorkba, baráti köröm alakult ki ott is. Utolsó évesek voltunk Kaposvárott, és arra gondoltam, ajándékként kiviszem a színészosztályomat Amerikába, és előadjuk ott is a vizsgaelőadásunka, a Cseh Tamás-emlékkoncertet.
Forrás: 168 óra
ÖSSZPRÓBA ALAPÍTVÁNY 