„Máté Zoli vagyok, 1987-ben születtem, 2003-ban voltam először Összpróbázni. A Berzsenyi Dániel Gimnázium humán tagozata után az Óbudai Egyetemen végeztem könnyűipari mérnökként, jelenleg mint szoftvertesztelő tevékenykedem. Szabadidőmben mindenféle jelmezes rendezvényekre (“con”) járok, illetve az itt kiállított installációkat készítem el többed magammal. Ezen kívül a szokásos szabadidős programokkal töltöm napjaimat: filmek, sorozatok, utazás, satöbbi.”
Mikor voltál először Összpróbás? Emlékszel még mi volt az, ami miatt jelentkeztél?
M. Zoltán: 2003-ban, akkor még a People Team alapítvánnyal közösen került megrendezésre Tatán, ha jól emlékszem. Később vált külön az Összpróba tábor egy teljesen saját táborrá, 2005-ben voltunk először Balatonföldváron, mellesleg arra az évre emlékszem vissza “legjobb”-ként. De vissza a kezdetekhez. 2003-ban már gimibe jártam – kilencediket végeztem -, de már az általános iskolában is tagja voltam az ottani színjátszó körnek és dédelgettem olyan álmokat, hogy színész lesz belőlem. (Zárójelben teszem hozzá: nem lett, mérnök lettem, de hát ember tervez ugye…) Édesanyám találta meg a tábor hirdetését. Felvetette nekem, hogy esetleg elmehetnék ide, megnézhetném milyen, hát elmentem, megnéztem, beleszerettem, a következő években már vadásztam, hogy mikor hirdetik meg már végre a tábort, mert én jelentkezni akartam, de azonnal.
Az első táborod után még négy nyarat töltöttél el nálunk. Mi hozott vissza hozzánk?
M. Zoltán: Hogy mi hozott vissza, az olyan hosszú és szerteágazó, hogy egy komplett novella is kijöhetne belőle, nagyjából Meg-Nem-Nevezett-Amerikai-Üzletember szabadon választott beszédének vagy interjújának koherenciájával. Azért teszek rá egy kísérletet, hogy összefoglaljam. Alapvetően két irányból fognám meg a kérdést. Egyrészt az akkori énem számára felsorolható érvek, másrészt… azok a dolgok, amikre azóta jöttem rá. Amik miatt hálás vagyok magamnak és anyámnak, hogy visszamehettem. Haladjunk szép sorban, kezdjük az elsővel: a társaság rengeteget számít nekem, bármit csinálok, és ez már tizennégy éves koromban sem volt másképp. Érdekes, szórakoztató, izgalmas emberekkel hozott össze a tábor, akiknek őszintén élveztem a társaságát. Ezen kívül színpadon lehettem, megtapasztalhattam, milyen érzés ott állni. Láthattam egy kis szeletet abból, milyen színésznek lenni, mi kell hozzá, mit tud adni. Elképesztően hálás élmény volt, így újra és újra visszatértem. És ami azóta derült ki, és amiért jó szívvel ajánlanám bárki gyermekének a táborozást: kompetenciák – de rosszul hangzik ez így leírva. Arra gondolok, hogy viszonylag korán megtapasztaltam, milyen érzés sok ember előtt szerepelni, akár akkor is, amikor épp nem akarok. Két hét tábor után közvetlenül az ember bármikor kiáll egy tömeg elé és beszélni kezd hozzájuk. Ezt persze később gyakorolni kell, mert másképp elsorvad a képesség, de a tábor megmutatta nekem, és meg tudja mutatni bárki másnak, hogy képes rá, meg tudja csinálni.
Emlékszel még kikkel dolgoztál együtt? Miket csináltatok? Milyen élményekkel gazdagodtál?
M. Zoltán: A “kikkel” rész közelítsük kétfelől, mert az olyan jól bevált: tanárok és táborozó társak. A turnusaim rendezői sorrendben 2003-2007 között: Nagy Viktor, Pogány Judit, Léner András, Máté Gábor, Ascher Tamás.
Viktorral Moliére darabokból vittünk színpadra részleteket, Judittal lényegében független darabrészleteket csináltunk. András megrendezte a táborozókkal Szép Ernő Május című darabját. Gábor és Tamás egészen más jellegű táborokat tartott, itt kezdett a tábor szétválni felnőtt és gyerektáborra. Gábor évében (2006) még nem volt meg a szétválás, viszont ő már – szerintem legalábbis – “felnőtt tábor” típusú munkát adott nekünk. Itt műhelymunka volt. Gáborék témát adtak, és azt várták tőlünk, hogy erre a témára rövid jeleneteket gyártsunk saját kútfőből, ők pedig véleményezték. Emlékszem, vártuk lelkesen, hogy ez pár napig így megy, aztán előkerül egy példány, tanulhatunk szöveget és megrendeznek egy darabot. Olyannyira nem így lett, hogy külön elmagyarázták nekünk, hogy nem így lesz, sokak meglepetésére. Ugyanez Tamásnál már sokkal kevésbé lepett meg, illetve ő annyival módosított az előző éven, hogy volt elemzés. A tábor ideje alatt egy darabot olvastunk végig, és hosszasan beszélgettünk arról, hogy miről szól, kik a szereplők, miért teszik azt, amit és hogy hol van ebben az egészben a poén. Többek közt azért tette ezt, hogy legyen honnan ihletet meríteni a saját jelenetekhez. Emlékszem, nem győzte hangsúlyozni, hogy minden drámában, hovatovább minden darabban kell lennie poénnak is, máshogy nem működik. Ezt a hitvallást meggyőződéssel vettem tőle át és tettem magamévá. A darab valamelyik orosz szerző műve volt, de már nem emlékszem, melyik. Talán Csehov Cseresznyéskertje.
Menjünk tovább, táborozók: Ami ebből főleg megmaradt, az a nemek aránya. Már-már nevetségesnek is lehetne hívni azt, amennyivel a lányok többen voltak, aminek egy tizenévesnek közepén-végén járó, serdülő fiú határtalanul örül, valamint amiért néha nem figyel a feladatra. Velem se volt ez másként. Több olyan emberrel táboroztam együtt, akik mára – velem ellentétben – tényleg színészek vagy táncosok lettek: Bach Kata, Szilágyi Csenge, Gulyás Anna, Zoltán Áron, csak hogy az így kapásból eszembe jutókat mondjam. Akik még eszembe jutnak, csak így ötlet szerűen, illetve Facebookról puskázva: Dunai Ádám, belőle valamilyen média közeli ember lett, Cseri Petra, ő elment jogásznak, Molnár Júlia Dóra, ő borász lett, ha jól tudom, Babai Kármen sminkes lett, Horváth Istvánnak csak a neve rémlik meg néhány átbeszélgetett délután, Zoli “krokodilos viccével” máig ökörködöm néha, Cserna Mariann szerelmi életét még pár hónapig a tábor után követtem, azóta nem beszéltünk. Presenszky Zita nagyon meglepett amikor csurom vizes ruhában átölelt, hogy utána jót nevessen a meglepetésemen (nem látszott, hogy vizes). Azt hittem, örül nekem.
Mi a legmeghatározóbb, legkedvesebb élményed a táborokban töltött idődből?
M. Zoltán: Hú, választottál már kedvenc homokszemet a tengerparton? Ez is olyan kérdés. Az életemre gyakorolt hatásáról fentebb beszéltem már, ezt fenntartom. A karrierem rengeteget köszönhet az Összpróba tábornak, nem egy, nem két prezentáció alkalmával adtam hálát nektek, amiért felkészítettetek arra, milyen érzés lesz. Élményekből jól állok, elmesélek néhányat, ami most az eszembe jut.
Még az első tatai táborban: egy-két nappal a tábor végi előadás előtt teljes próbát tartottunk és szörnyű lett, mert mindenki kajakómás volt – aznap különleges meglepetésként ipari mennyiségű pizzát hoztak a vezetők. Ez még a People Teammel kötött kooperáció idején volt, amikor nem csak színjátszósok táboroztak, hanem még másik 500 gyerek, többnyire nyelvtanulósok. Szóval, nekem például az egyik jelenetben el kellett volna kapni az ölembe ugró Istvánt (Tartuffe épp lebukott), akit elejtettem mert nem figyeltem. Pár másodperc halotti csend után a közönségtől elfelé eső kezével intett, hogy jól van, és különben is, az én szövegem jön, francért nem beszélek már. Mikor mind lejöttünk a színpadról, Viktor egy szó nélkül felment a színpadra és keresztül rúgott rajta egy fonott kosarat. Nagy volt. A színpad is. Ekkor tudatosult, mennyire elrontottuk. A premier előtti esti főpróbán – vagy a premier napján, már nem emlékszem – nem hagyott minket vacsorázni, mert megint kajakómásak leszünk. Sose felejtem el azt az estét, spagetti volt a vacsora, de mire mi oda jutottunk, nem hogy vacsorázó táborozó nem volt, konyhás néni se. Így aztán magunknak szedhettünk. Maradjunk annyiban, hogy aznap este is mind kajakómásak lettünk, de nagyon jól éreztük magunkat közben, úgy éreztük, megérdemeljük, hogy a tábori “egységmennyiség” háromszorosát lapátoljuk spagettiszósz formájában.
Még az első tábor idején Tatán a színjátszósok igyekeztek részt venni a teljes tábornak szervezett programokon, én legalábbis nagyon próbálkoztam, többnyire sikerrel. Ezt mellesleg a rendezőnk is támogatta, elengedett, hagyott élni a többiekkel. Fontos megjegyezni, hogy a délutáni programok – délelőtt voltak az órák – kötelezőek voltak a gyerekeknek, csak külön engedéllyel, vagy nagyon ügyesen sunnyogva lehetett meglógni. A második évben, még mindig Tatán ez szinte azonnal megszűnt, az “Összpróbások” egy külön kaszt lett. Nekünk sehova nem kellett menni, nem kellett részt venni semmiben. Emiatt több dolog is történt: egyrészt a rendezőnk lelkesen adott feladatot délutánra is, rondábban fogalmazva kihajtott belőlünk mindent ami bennünk volt. Én speciel élveztem. Másrészt mi hatalmas lelkesedéssel igyekeztünk ehelyett inkább alkoholt szerezni inkább kevesebb, mint több sikerrel (tinik voltunk, mire számítottatok?), harmadrészt a tábor maradékának harmada utált, harmada irigyelt, harmada utált *és* irigyelt. Pogány Juditot egyszer sikerült kiborítani, akkor viszont mindannyian annyira megijedtünk, hogy többet már nem. “Magázódva nem lehet egy jót veszekedni” – mondta, amikor első nap megkért mindenkit, hogy tegezze. Ez néhányunknak eltartott egy darabig.
Első balatonföldvári tábor, 2005: Viktor magyarázza a tábori etikettet. Hogy dohányozni tilos (Értsd: öregebbeknek stikában szabad, a többieknek tilos. Ahogy mi értettük: dohányozni szabad, csak Viktor ne lássa). Alkoholt inni szintén (Értelmezés ugyanaz). Hogy ő nem szeretne bemenni egy szobába, és azt látni, hogy egy paplan alól két pár láb lóg ki. Ahogyan azt se szeretné, hogy amint benéz a tábor épülete mögé, azt látja, hogy egy ablakon valaki lába jön épp kifelé. Neki is feltűnhetett a nemek aránya, a résztvevők kora, valamint a szabadabb póráz néhány eredménye a megelőző évben – ezt nem is említettem a “külön kaszt” előnyei között. Lehet hogy azért, mert ebben a részében én Tatán nem vettem részt, tegyük gyorsan hozzá, hogy ez nem az én döntésem volt. Ugyanebben az évben történt, hogy minden találkozóról elkéstek többen, többször. A tarthatatlan állapot javítására Viktornak zseniális ötlete támadt: innentől kezdve aki elkésik, annak el kell mesélnie az első csókját. Naná, hogy a szabály bevezetése után ő késett el először, de becsületére legyen mondva, jó vezetőként vállalta a büntetést. Nagyjából emlékszem a sztorira, de ha valaki kíváncsi rá, inkább tőle kérdezze meg. Persze olyan is volt, hogy aki elkésett, annak még nem volt ilyen sztorija. Gyerektábor, csókolom, a fagyi cseppet visszanyalt. A mentő ötlet valami hasonló, hasonlóan kínos sztori (Tegye fel a kezét, akinek az első csókja olyan volt, mint a filmeken! Na ugye.) elmesélése volt.
Léner András eltökélten próbált minket meggyőzni, hogy a Májust inkább az akkor még használhatatlan állapotú szabadtéri színpadon tartsuk meg, mozgó előadásként. Fellázadtunk, feladta. Csenge az egyik kajánál, talán ebéd lehetett, belekérdezett a levegőbe csak úgy: “Hogy is van a Túró Rudi reklám zenéje?” Kissrác balról (sajnos nem emlékszem a nevére), az orra alatt, de úgy, hogy mindenki hallja: “Nem tudom, én tejérzékeny vagyok”. Orkánszerű röhögés. Szintén ugyanebben az évben zseniális díszletet csináltunk a városházán, vagy mi volt az az épület ahol az előadást tartottuk. A nagyteremben körbe volt egy erkély, ahova fel lehetett menni, ezeket oszlopok tartották. Az oszlopok közé kifeszítettünk fekete csomagoló fóliát, amit aztán néhányan festékszóróval feldíszitettek. Jól nézett ki és jó járás volt az előadás alatt. Valakinek eszébe jutott utolsó este a premier után, hogy ha András elment aludni, tekerjük be a kocsiját a fóliával és figyeljük az arcát másnap reggel. Semmi kárt nem tett volna a kocsijában és pillanatokig tartott volna leszedni, de valamiért mégse csináltuk meg, azóta is sajnálom kicsit.
További emlék villanások minden rendező elv nélkül. A Platán étterem menzája minden évben egyre rosszabb volt. Egyszer beültünk csak úgy, mint vendégek, és rendeltünk pizzát, hátha úgy jobb lesz. Nyilván nyers volt a közepe, mert mi legyen más. Az egyik évben volt egy csajszi, akinek sikerült elintézni, hogy ő ne a menza kaját kapja, hanem mindig valami frissensültet. Erős a gyanúm, hogy ebben közre játszott, hogy a pincér szemlátomást egy fiatal srác volt nyári munkán, a lány pedig igen csinos…
2006-ban egy szállodában laktunk négyesével Földváron, ami papíron baromi jól hangzik, de az épület öreg volt, az ablakokat nem lehetett rendesen kinyitni, mindez a hetes útra nézve. Hát mit mondjak, csattogó teherautókra aludni elég élményszerű. Talán ugyanebben az évben, vagy valamelyik környezőben egyik este találtunk egy német duót a Balaton partján egy akusztikus meg egy basszusgitárral, utóbbihoz akkus erősítő. Apa-fia páros voltak, és azzal finanszírozták útjukat körbe Európában, hogy utcán zenéltek. Akusztikus gitár kísérettel énekeltük végig a Red Hot Chili Peppers Californication című dalát, hatalmas élmény volt.
2007-ben volt először hőségriadó, mi meg egy nagy ponyvasátorban dolgoztunk. Mondhatnám, Forma-1 sofőröket megszégyenítő sebességgel vesztettük a folyadékot, viszont végre háborítatlanul lehetett sörözni és dohányozni, tekintettel a felnőtt tábor tényére, már én is vígan egyetemista voltam. Ekkor már többen régi ismerősként köszöntöttük egymást, és a “miért jöttél vissza?” kérdésre adott válasz egyre inkább tolódott “a társaságért” felé.
A táborok után összesodort valakivel az élet, akit nálunk ismertél meg?
M. Zoltán: Érdekes kérdés. Természetesen mindenki mindenkit felvett iWiW-en és MSN-en (rég volt), aki csak eszébe jutott. Sőt, egyszer-kétszer össze is futottunk a táborozó társakkal teázni és meghallgatni, kivel mi van. A Facebookra történő átállást ezen kapcsolatok egy része túlélte, így egész máig van úgy 6-8 olyan ismerősöm ott, akiket a táborban ismertem meg. Ezek legnagyobb részben passzív kapcsolatok, tehát megvannak, látom és követem a posztjaikat, de lényegében semmi több. Az egyetlen, akivel rendszeresen beszélek, Cseri Petra.
Üzensz valamit az Összpróbának a szülinapja alkalmából?
M. Zoltán: Boldog szülinapot és még legalább ugyanennyit! (széles vigyor) Abba ne merjétek hagyni, különben elküldöm hozzátok három haveromat, Igort, Vologyát és Szergejt. Igen meggyőzőek tudnak lenni.
Nagyon szépen köszönjük Zoltán, hogy időt szakítottál egy nosztalgiázásra velünk. További sikerekben és boldogságban gazdag mindennapokat kívánunk neked!
ÖSSZPRÓBA ALAPÍTVÁNY 