Bejrútból a nyolcadik kerületbe – interjú Nagy Viktor Oszkár rendezővel

A bicskei menekülttábor lakóiról készített dokumentumfilmet a magyar HBO számára Nagy Viktor Oszkár, akit a nagyközönség még az Apaföld rendezőjeként ismerhetett meg. A Két világ közt című portrésorozat hátteréről, előzményeiről a Gene Moskowitz-díjas alkotót kérdeztük: szerinte a táborban tapasztalt semmittevés, unalom és melankólia jelentette a legtöbb problémát; nagyon nehéz volt ebből a semmiből a mélybe jutni, és egy dramaturgiailag is működőképes filmet összehozni.

Az Apaföld című nagyjátékfilmmel mutatkozott be, majd dokumentumfilmezéssel kezdett foglalkozni, a Két világ közt már a második ilyen jellegű alkotása. Milyen kihívásokkal és tapasztalatokkal járt a műfaji határátlépés?

– Óriási kihívást jelentett számomra, de örömmel vállaltam. Nem voltam kezdő a területen, mert már a főiskolán is csináltam dokumentumfilmet, bár kisebb fajsúlyút, mint a mostani, majd 2010-ben a Bernadett és Sanju című darabot is én hoztam létre. Ami érdekes, hogy korábban nem ezzel akartam foglalkozni: azt terveztem, hogy az Apaföld után újabb és újabb játékfilm következne, de a sors úgy hozta, hogy a Két világ közt témája megtalált engem.

Hogyan került kapcsolatba a témával, a Magyarországra érkező emigránsok mindennapjaival? Az említett Bernadett és Sanju egy magyar nő és egy indiai férfi házasságáról szólt – ez adta az új film alapötletét is?

– Nem ez volt a beugró az új filmbe, hanem a három évvel ezelőtt készített önarcképsorozat, amit a Menedék Egyesület segítségével csináltunk, Marcival és Sárival, a Két világ közt producereivel közösen (László Sára és Gerő Marcell – a szerk.). Utóbbi ötperces minifilmek füzére volt, amiben bicskei és debreceni menekülttábori portrékat, helyi életképeket mutattunk be.

Hogyan fogadták a stábot az ott élők?

– Volt egy körülbelül hetes, másfél hetes időszak, amikor nem dolgoztunk, csak ismerkedtünk a helyiekkel – próbáltunk akklimatizálódni. Én ekkor úgy működtem, mint egy porszívóügynök: mentem házról házra, hogy elmondjam, miért vagyunk itt. Nehéz feladat volt, hiszen abban az időszakban kevesen voltak Bicskén; ők azok, akik már megkapták a menekültstátuszt – az igénylők mintegy tizede. Az igazi nehézséget azonban a táborban tapasztalt unalom és melankólia jelentette. Itt látszólag az égvilágon semmi nem történik, a lakók csak várakoznak, így hatalmas kihívás volt ebből a semmiből a mélybe jutni, és egy dramaturgiailag is működőképes filmet összehozni.

Kiket tudtak megszólaltatni, bevonni a forgatásba? Milyen tapasztalataik voltak a munka során?

– Összesen hat különálló portrét forgattunk egy időben, amelyeknek voltak kapcsolódási pontjaik, lévén, hogy szereplőik egy helyen éltek; ebből a hatból aztán négy jelent meg a filmben is, kettő dramaturgiai és más okok miatt kiesett. Arra törekedtünk, hogy a többiek teljesen különböző területről, kulturális és családi közegből érkezzenek. Így maradt a libanoni származású Usama és családja, a grúz háború elől kisfiával menekülő Lia, és két magányos szereplő, az Elefántcsontpartról emigráló Bebe és a családját Szomáliában hagyó Ahmed. Bár négy teljesen eltérő élettörténetről van szó, a közös élethelyzet és a megtapasztalt szenvedések összekötötték az itt élőket: Bebe és Lia például egy szót sem tudtak váltani, de barátok lettek: értették egymást, és ami még furcsább, beszélgettek is – egyikük maliul, a másik orosszal kevert grúz nyelven.

Milyennek látják a bicskei tábor lakói Magyarországot, hogyan viszonyulnak a helyi körülményekhez és emberekhez?

– Többségük nagyon sok traumán esett át, az otthon tapasztalt diszkrimináció és erőszak még most is  meghatározza lelkiállapotukat. Bizonytalanok, segítségre szorulnak, ugyanakkor nagyon gyakran okolják a magyar menekültpolitikát. Ez nem helyi specialitás, mindenki idegroncs lenne egy ilyen helyzetben – különösen, ha nem azt kapja, amit remél, és ez benne van ám a pakliban. Nagyon sok emigráns jön ide úgy, hogy, majd meggazdagszik és egzisztenciát teremt – és meglepődve szembesül a helyi körülményekkel. Usama a bicskei és debreceni menekülttáborok után családjával most a budapesti Köztársaság téren bérel lakást; valósággal sokkolta, amit a nyolcadik kerületben tapasztalt. Mint mondta, először nem hitte el, hogy ez is Magyarország, ez is Európa, ilyet még Libanonban sem látott. A család ugyanakkor nagy erőt adott neki, együtt talpra tudtak állni. A felsoroltak közül talán Bebe van a legnehezebb helyzetben, senkire nem számíthat. Igaz nem is köti már semmi otthonához úgy, mint a gyerekeitől elszakadó Ahmedet.

Forrás: origo.hu
2011

Teljes interjú itt!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s