A Vörösmarty Gimnáziumban találkozunk, mindjárt vége a tanévnek, szinte tapintani lehet a nyüzsgő várakozást. A beszélgetés előtt kér néhány percet, mert be kell mennie még egy osztályba. Persze, hogyne, mondom és diákos zavarral számolgatom, mennyi kérdés fér bele kicsöngőig.
– Vidovszky György: drámatanár, rendező. Ez áll az egyik szakmai katalógusban. Ez a sorrend?
– A drámatanári munkát már 15 éve végzem, ez az, ami az életemben szinte a legállandóbb. Amíg csak lehet, szeretnék itt tanítani. A rendezés is innen indult. A Vörösmarty gimnáziumi diákszínjátszó előadások sikere után sok évvel ezelőtt Bérczes Lászlónak jutott eszébe az, hogy esetleg rendezhetnék egy repertoárdarabot a Bárkán, fiatalokkal fiataloknak. Erre volt kísérlet, mert eleinte inkább csak kísérlet volt, a Pál utcai fiúk. Sikeres lett és azóta olyan ifjúsági, prózai előadások születtek, mint az Iskola a határon, a Legyek ura vagy a Lila története.
– Kőszínházak elég ritkán vállalnak be amatőr produkciókat.
– Néha-néha, ha nagyon szükség van rá, hívnak egy-egy amatőrt, egy gyereket például. Nagy a színészi és anyagi kockázat, sikerül-e megvalósítani, megéri-e…
– És megéri?
– Az ifjúság számára nagyon kevés előadás készül, ez a típusú előadás hiánypótló. Nagyon szeretem azt a munkát, ahogyan itt a drámatagozaton is dolgozunk a fiatalokkal. Színészileg sokszor őszintébb és finomabb megnyilvánulásokat látok tőlük, mint a kipróbált technikákkal dolgozó színészektől. Elsősorban nem is színészi játékot kérek tőlük, inkább igyekszem olyan helyzetbe hozni őket, sok-sok együttléttel, ahol a darab csak eszköz arra, hogy kinyíljon a személyiségük.
– Hogy fogadja a közönség az előadásokat?
– Arra törekszünk, hogy a színház a diákoknak ne két óra szenvedés legyen, ahol öltönyben kell feszíteni. A Legyek urát huszonötezren nézték meg. A tavalyi évadtól a befogadást úgy próbáljuk segíteni, hogy drámafoglalkozásokat is tartunk azoknak a csoportoknak, akik kérik. Ilyenkor az előadáshoz kapcsolódó problémára fókuszálunk, játszunk a közönséggel.
– Neked mit jelent a gyerekekkel való munka?
– A Vörösmartyba kerülő 14-15 éves gyerekek alapmotivációja az, hogy ők színészek lesznek. Persze ennyi színészre nincs szükség és nem is mindegyikük alkalmas rá. A tanár feladata az, hogy a gyerekekben kialakítson egy belső kontrolt, hogy ő maga jöjjön rá, hogy neki való-e ez. Nem tarthatjuk őket tévhitben. A színházi munka nem olyan, mint a filmes, ahol a siker gyorsan jön, rövid ideig tart és nem biztos, hogy követi bármi. Mi egy-egy előadást éveken keresztül játszunk, ezért ez az egyszer fent, egyszer lent érzés kisimul. Idővel észreveszi, hogy már más a viszonya a szöveghez, a szerepéhez, nemcsak a sikert éli meg, hanem a munkát, az önfegyelmet, a koncentrációt. Ennek a lelki attitűdnek az elérése a legfontosabb.
– Másodjára veszel részt a balatonföldvári Összpróba táborban. Mivel készülsz idén?
– A tábor nagyon intenzív együttlétet jelent. Idén egy Shakespeare darabon dolgozunk majd kollégámmal, Gyevi-Bíró Eszterrel együtt. Nagyon sok lehetőséget látok benne: olyan játékossága, humora van, ami elősegíti a kreativitást. Azt szeretném, ha játszanánk vele, és hogy milyen előadás, vagy inkább műhelymunka születik belőle az azon is múlik, hogy kikkel fogok dolgozni.
Nemes Ágnes
Összpróba Alapítvány 