„Nem adom fel a dolgokat, nem vagyok olyan típus”

Túlzások nélkül állítható, hogy Előd Álmos jelenleg egyike a legjobban foglalkoztatott hazai szinkronszínészeknek, hangjáért egy egész ország rajong. De számos tévés produkcióban szerepelt, és évekig játszott a Nemzeti Színház színpadán. Jelenleg a szinkronos munkái mellett a József Attila Színház és a Partvonal Műhely előadásaiban bizonyít, feladatokból pedig akad bőven. Előd Álmossal beszélgettünk.

– Nagyon elfoglalt vagy, ezt a beszélgetést is nehezen tudtuk összehozni – megszokott számodra ez a feszített tempó, vagy csak most torlódtak össze jobban a feladatok?

– Hihetetlenül intenzív a mostani időszak: a meglévő munkák mellett a napokban elkezdtem a Downtown Abbey újabb évadának szinkronizálását, és három darabot próbálok párhuzamosan – ezek közül kettőt a József Attila Színházban, egyet pedig a Partvonal Műhellyel. Ilyen feszített tempó mellett mindig érdekes megtapasztalni, hogy hol van az ember teljesítőképességének a határa. Jelenleg úgy érzem, pengeélen táncolok, de még jól bírom.

– A fizikai korlátaidat viszont jól ismered, hiszen különböző extrém sportokkal, triatlon- és ironmanversenyekkel feszegetted már a határaidat.

– Sokan nem is gondolnák, de a színészi szakma fizikailag is komoly kihívásokat jelent; bírni kell és tudni kell talpon maradni – ehhez a sport nagyon jó alapokat ad. Emellett a színészet szellemileg is megterheli az embert, hiszen rengeteg szerep szövegét kell egyszerre fejben tartani. Szerencsére ebben már van tapasztalatom, de ha nehézségekkel is szembesülök, akkor sem szoktam feladni a dolgokat, nem vagyok olyan típus. Viszont ennek ellenére is sokszor megterhel egy-egy előadás: Oidipusz bőrébe bújni, végigmenni vele az úton például sosem könnyű dolog.

20160429elod-almos-fila-balazs

– Könnyen lényegülsz át a szerepekhez, illetve könnyen teszed le azokat az előadás végeztével?

– Mindenkinek vannak rituáléi erre vonatkozóan, nálam karakterenként változó. Ami érdekesebb számomra, hogy hogyan veszem fel, hogyan képviselem a megformált karakter igazát-szándékát. Azt az embert, aki vagyok, akivé válok a színpadon. Hiszen mindig Előd Álmost mutatom meg, csak különböző karakterek szűrőjén keresztül. A színészi szakma egy állandó tanulás, olyan, mintha az ember folyamatosan az iskolapadban ülne. Vagy szöveget veszünk át, vagy energiát tanulunk beosztani, vagy azt, hogy lehet sokadszorra is úgy színpadra vinni valamit, hogy az még önazonos legyen, mégis mindig új.

– A színházi és szinkronszínészi szerepeid ellenére az országos ismertséget neked a Jóban Rosszban hozta el. Milyen hatással volt a későbbi életedre, karrieredre a sorozat?

21-22 évesen az országos ismertség vagy helyreteszi az embert, vagy megbolondítja. Én megtanultam, hogy a sok felszínes dolog közül mik az igazán fontosak. Azóta forgattam több külföldi és hazai sorozatot is, szerepeltem kisjátékfilmekben és első filmesek alkotásaiban is. Nem érzem tehát, hogy a sorozat miatt megbélyegeztek volna.

– Most rengeteg a feladatod. Ha egy színészt ennyi munkával árasztanak el, joggal érezheti magát felkapottnak?

– Csak teszem a dolgomat. Ez a pálya elég hullámzó, két állapot van, amihez az embernek színészként hozzá kell szoknia: az egyik, amikor szinte egyetlen feladat sem találja meg, a másik pedig amikor „csőstül” jön a munka. Én nem vagyok az a kétségbeesős, unatkozós típus, aki a köztes állapotokban tétlenül ülne: ha éppen nem szinkronizálok, színpadon szerepelek, forgatok, vagy esetleg műsort vezetek, akkor sem unatkozom – feltalálom magamat.

Forrás: life.hu
2016
Teljes interjú itt!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s