„MARADJUNK OLYAN MOSOLYGÓ DERÉK KATONÁK, AKIK AZÉRT LÁTJÁK, HOGY HOL A HÜLYESÉG A VILÁGBAN!” – INTERJÚ NAGY VIKTORRAL A „SVEJK” (JAROSLAV HAŠEK-SPIRÓ GYÖRGY) CÍMŰ SZÍNDARAB FŐSZEREPÉRŐL

-Ez az első főszereped? Miben jelent ez más felkészülést a korábbi szerepekhez képest? A nagyobb mennyiségű szövegen túl, jelent-e ez egyfajta nagyobb „lelki szerepvállalást” is?

– Nem ez az első főszerepem. A Kaposvári Csiky Gergely Színházban már korábban is játszottam címszerepet az „Amadeus”-ban, a Győri Nemzeti Színház Padlásszínházában a „Kaspar Hauser”-ben, valamint a Szolnoki Szigligeti Színházban a „Rátóti legényanyában”. A Svejk főszerep annyiban valóban más, hogy rengeteg megtanulandó szöveg van az előadásban és a darab elejétől a végéig színpadon vagyok. Más főszerep esetében azért eddig mindig nyílt alkalom hosszabb-rövidebb beszélgetésre, véleménycserére a színésztársakkal a kulisszák mögött. Svejk körül folyamatosan jönnek-mennek a különböző szereplők, szinte minden cselekmény körülötte forog, ő irányít vagy – ami az ő esetében még jellemzőbb – nem irányít, csak megtörténnek vele a dolgok. Ez nem is annyira nehézséget, mint inkább magányosságot jelent időnként, bár inkább egyfajta könnyed magányosságot. Annyiban igényelt mégis nagyobb lelki szerepvállalást a szerep, hogy minden időmben erre a darabra koncentráltam. Míg más előadás esetében elég a főpróba héten intenzíven próbálni, itt az elejétől kezdve teljes erőbedobással vettem részt a próbafolyamatban.

– Miben érzel hasonlóságot Svejk és Nagy Viktor látásmódja, világhoz való hozzáállása között?

– Ebben a mai világban, ahol az ember lelkét és munkáját is sokszor kikezdik, nagy adottság, ha mindezt egy svejki mosollyal tudjuk átvészelni, máskülönben könnyen bele lehetne bolondulni abba, ami körülöttünk, velünk történik. Kell valami mosoly, és talán az a legközelebbi hasonlóság kettőnk között, hogy bennem is van egy mosoly, ami sok esetben át tud segíteni a mindennapok nehézségein.

– A bemutató december 19-én, szombaton lesz a Budapesti Kamaraszínházban. Összeáll-e teljesen egy darab, egy szerep a bemutató napjára, hogyan alakul az idők és az előadások folyamán?

– Az előadások általában össze szoktak állni a premierre, technikailag legalábbis mindenképpen. Persze itt is vannak különbségek, hiszen például Kaposváron, Mohácsi János rendezővel a premier után is sokszor próbáltunk. A Svejk is össze fog állni a december 19-i bemutatóra, persze kérdés, hogy a premier napjára tényleg sikerül-e majd egy igazi, élő Svejk lelkét belevinnem a szerepbe? Most, amikor ez az interjú készül még egy hét van a bemutatóig, és azt gondolom, hogy sok mindent meg fogunk tudni mutatni Svejkről és a többi szereplőről, valamint a darabról magáról, de abban is biztos vagyok, hogy utána is marad még munkánk. Az embernek persze mindig eszébe jut valami a premier után, például, hogy azt a mondatot nem is úgy kellett volna mondania, mint ahogy addig mondta, azaz az idők folyamán még biztosan sokat fog alakulni a darab.

– 2009 óta vagy a Budapesti Kamaraszínház tagja, de ezt megelőzően voltál már máshol is társulati tag, illetve több színházban is dolgoztál már meghívott művészként. Miben más egy budapesti, illetve egy vidéki színház társulatában dolgozni?

– Nagyon furcsa volt megélni azt, amit mindenki mondott, aki elment Kaposvárról játszani, de most értettem meg igazán, hogy mi is ez a különbség. Egy vidéki színházban az előadások után is ott maradnak a színészek a büfében és a nap jelentős részét a színházban töltik, sokszor a gyerekeik is ott vannak velük. Itt Pesten a főpróba hét során is csak egyszer tudunk próbálni, akkor is csak kettőig, este pedig egyáltalán nem. Ami nem tartozik ide közvetlenül, de mégis egy másik különbségnek élem meg, az, hogy vidéken sokkal több zöldet és napfényt lát az ember, mint itt a betonrengetegben, és ez nemcsak azért van, mert most december van.

– A darab rendezője Szegvári Menyhért. Dolgoztál már vele ezt megelőzően is?

– Nem dolgoztam még Szegvári Menyhérttel és nagyon örülök, hogy alkalom nyílt a vele való közös munkára. Egyrészt, mert sokat dolgoztam ugyanazokkal a rendezőkkel és az mindig jó, ha új emberekkel is mód van együtt dolgozni. Másrészt, Menyhért azt a fajta idézőjeles régi színházat képviseli, ami nagyon figyel a szövegre, és azt kéri, hogy azt játszd el, ami le van írva. Ez a színházi megközelítés hozzám nagyon közel áll. Persze az is kihívás, hogy újraírunk egy darabot, de mostanában egyre inkább elfelejtjük, hogy milyen is az, mikor egyszerűen csak eljátsszuk azt, ami a szövegben áll. Ez olyan egyszerűnek tűnik, pedig közben bitang nehéz.

– A Svejkben zenés részek is vannak. Te is énekelsz és táncolsz benne. Megszokott dolog ez számodra? Más előadásokban is előfordult már, hogy „táncra perdülsz”?

– Igen, táncolok és énekelek is benne. Hogy ez megszokott dolog-e? Kaposváron nem igazán használták ki az énektudásomat, persze egyszer-kétszer azért előfordult, de itt most nagyobb jelentőséget kap ez a dolog, mint ahogy a tánc is. Persze ne egy kifejezett táncos darabot képzeljünk el, ahol végigtáncolom az előadást. Szerencsére nem ez a helyzet, máskülönben hamar el is mennének a nézők. Egyszerűen csak botcsinálta módon időnként táncra perdülök olyankor, amikor Svejk már nem bír a vérével.

– A darabban rajtad kívül szinte minden színész több szerepet is alakít. Ez rendezői koncepció volt, azaz ez hatással van a színészi játékra is, vagy csak egyszerű „logisztikai” megoldás arra, hogy kevesebb színésszel is elő lehessen adni egy darabot?

– Ez valójában logisztikai kérdés volt, de Menyhért élvezte benne azt a bravúrt is, amit az a feladat jelentett, hogy van olyan színész, akinek például öt különböző szereplőt kellett megformálnia benne. Az a helyzet, hogy a Svejk olyan darab, amelyben, ha minden szereplőt külön színész játszik, akkor az egész Budapesti Kamaraszínház színészgárdája sem lett volna elég az előadáshoz.

– A mai fiatalok kevésbé ismerik Svejket. Te, aki sokat foglalkozol fiatalokkal és fontosnak tartod a művészetek jelentőségét a nevelésben, mit gondolsz, hogyan lehet kapcsolódási pontokat találni a fiatalok és e között az irodalmi mű között? Hogyan lehet érdekessé, átélhetővé tenni ennek az első világháborút megjárt „derék katonának” a történetét és kalandjait egy fiatal korosztály részére? Felmerülne-e benned, hogy fiatalokkal játszasd el a darabot?

– Szerintem mára Svejk egy olyan klasszikus figura lett, mint egy Molière- vagy egy Shakespeare-szereplő. Ráadásul ez a figura a fiatalok részére is hiteles. A „hülyeséggel” ők is találkoznak, sőt, szerintem sokszor élesebben észre is veszik, mint mi, felnőttek. Nekik még nincs hályog a szemükön a butasággal kapcsolatban, csak mire felnőnek, addigra sokszor elfelejtik észrevenni. Ha tehát fiataloknak kellene ajánlanom a darabot, akkor pont azt üzenném nekik, hogy maradjunk olyan mosolygó derék katonák, akik azért látják, hogy hol a hülyeség a világban. Természetesen nem anarchistákat kell nevelnünk, de azt az egyszerű, őszinte embert kellene minél tovább megőriznünk magunkban, akik akkor vagyunk, amikor megszületünk, és amilyen például maga Svejk is, ez a csupa szív és tiszta emberke. Nem merült még fel bennem, hogy fiatalokkal játszassam el ezt a darabot, de nem volna egy megveszekedett ötlet.

– Talán még ennél is kevesebben tudnak Hašekről, a mű írójáról, akinek igen viszontagságos élete volt és gyakorlatilag egész élete során a határokat feszegette. Az I. Világháborúban ő maga is katona volt és biztosan sok személyes tapasztalatot használt fel a mű megírásakor. Mi a közös benne és Svejkben?

– Sajnos nem sok mindent tudok Hašekről, de biztos, hogy a legfontosabb műve a Svejk és hogy a darab minden sora róla, Hašekről szól. Így aztán, ha valaki megnézi az előadást, akkor szerintem nagyon sok mindent fog megtudni magáról az íróról és arról, hogy hogyan is szemlélte a világot.

– Voltak-e vicces pillanatok, születtek-e anekdoták a darab próbáinak során?

– Persze, minden előadás során akadnak vicces pillanatok. Van egy jelenet, amikor egy huzamra meg kell innom egy üveg konyakot és azt mondom a végén valakinek, hogy azért sárgás a színe ennek a folyadéknak, mert magas a vastartalma annak a víznek, amit a kútból eresztettem. Megittam a vizet, ami természetesen a színpadi konyakosüvegben van, és azt mondtam, hogy „Jaj, zsibbadnak a lábaim, nyilván a sastartalom…”. Van ilyen, hogy meglepjük egymást ilyen apró elszólásokkal, szóviccekkel és egyéb huncutságokkal.

Az interjút 2009. december 11-én Léderer Judit készítette

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s